-(Fontos megjegyzés az olvasónak: Ezek nem hivatalosan kezelt írások, még ha a nevemmel is publikálom őket, nem érzem teljesen az én írásaimnak, mivel ezek kiadott feladatok. De mások úgy tűnik jól szórakoztak rajta és ezért gondoltam azt, hogy itt fogom publikálni őket, és a blog egy részét mostantól ennek is fogom szentelni. A megjegyzés azért fontos, mert ezekbe az írásokba nem nyúltam bele, úgy másolom be őket, ahogyan órán kész voltak. Tehát fogalmazási, helyesírási hibák előfordulhatnak. Mindemellett jó olvasást kívánok :) )-

Hogyan tette tönkre egy nő az életemet
-Egy elnyomott törpe sztorija az erdőből-

Egy ronda, latyakos, hó esős, didergős decemberi napon, karácsony közelében azt csináltam, mint minden más vidéki törpe egész évben. Nem, nem karácsonyi ajándékokat raktam össze lappföldön a Télapónak, azok a városi törpék. Mi egy hét emberből álló ércfeldolgozó manufaktúra vagyunk az erdő közepén. A marketingünk nem létező, ahogyan a vásárlókörünk is. Én Morgó vagyok, a hét törpéből a foglalkozásom érc illetve drágakő bányászat. Itt van még Tudor, aki a nem létező marketinget intézi, illetve a különböző számításokat. Vidor, aki nagyon boldog, hogy éhbérért dolgoztatják. Szende és Szundi, akik most táppénzen vannak. Hapci, akinek gyógyíthatatlan nemi betegsége van, és Kuka, aki értelmi fogyatékos. Így alkotunk mi teljesen rosszul funkcionáló vállalkozást, ami nem vezet sehová. A sok drágakővel meg kitörölhetjük a seggünket, nincs, aki megvegye őket, csak torlódik fel az erdő közepi kis házikónkban.

Szóval mondhatjuk azt, hogy nem szeretem ezt a munkát, de ez csak a felszín. Ami tényleg kivágta nálam ezt a biztosítékot az ez a bizonyos decemberi nap volt. Annyira kikészültem idegileg, hogy a kerek erdő pszichiáteréhez fordultam, aki szerint, mániás depressziós vagyok, és házi őrizetben tartanak, hogy ne akasszam fel magam a WC zsinórjával.

Most pedig elmesélem mi hozta ki belőlem ezt a hihetetlen magas érzelemingadozást.

Ezen a decemberi napon kezdődött minden, mikor épp tartottunk hazafelé a tizenkét órás műszakból. Vidor felszívott valamit munka közben és egész hazaúton dalolászott. Kuka elesett a saját lábában, begurult az erdőbe és a hangok alapján felfalták a farkasok. Szemünk se rebbent, mentünk tovább, ennyire érdekelt minket, főleg Vidort, aki képzeletében különböző színű és szagú unikornisokat követett. Tudor volt az egyetlen, aki elkönyvelte, hogy eggyel kevesebb éhes száj, amit majd be kell tömnie, ki tudja milyen úton, módon szerzett ételével, és ez már őt is felvidította.

Amint hazaértünk, fáradtan, álmosan, éhesen és nyűgösen(kivéve persze Vidort, aki még mindig bizonyos szerek hatása alatt volt). Azt tapasztaltuk, hogy a kis házikónkba valaki betört. Már az is csoda, hogy valaki idáig eltalált, de ha már idejött, mit akar tőlünk ellopni? A sok drágakövet, persze. De meglepő módon azok voltak teljesen érintetlenek. Mind a heten elkezdtünk nyomozni a házban (igen közben Kuka hazaért, ki volt rúzsozva, női ruhát viselt, és eléggé zavarodott képet vágott, de ez senkit se érdekelt.).

Több nyomot is észrevettünk a behatolásra. Először is, le volt hajtva a wc ülőke, majd használt tampont találtunk a kukában. (Nem nem abban a Kukában, a szemetesben). Fogyott a feketepiaci élelmiszerkészletünkből, a gyógyszereinkből, mint például az én antidepresszánsaimból, de azt lehet Vidor nyúlta le, neki már semmi sem szent. Használva volt pár evőeszközünk is, és a házikónk fapadlója, jobban nyikorgott, mint az előtt. Összeraktuk a nyomokat és rájöttünk, itt egy óriási ember nő járt. Semmi kétség. De azért úgy döntöttünk újabb nyomok után kutatva felmegyünk az emeletre is, hátha hiányzik ott valami.

Legnagyobb meglepetésünkre az emeleten valóban egy emberi nőt találtunk. Ott feküdt a közös ágyunkon, habzó szájjal és kitágult pupillákkal, meg egy picit remegő kézzel. Tehát mégse Vidor lopta el az antidepresszánsaimat… ezúttal. Elkezdtünk halkan beszélni a törpékkel, mit tegyünk a hullával.

„- És, ha még él?”- kérdezte Tudor, én azonban eleve elvetettem ezt az opciót, mivel nekem nem számított. Felőlem akár így is eláshatjuk a kertben, úgyse fog soha senki erre járni.

„- És, ha meg akarja venni a drágaköveinket?„- lyukadt ki Tudor a lényegre. Ránéztem a toxikálódott leányzóra, aki mintha jobban remegett volna, mint eddig. Tudor azért nem mondott hülyeséget, a nők szeretik a drágaköveket, meg ha van férje el tudjuk neki adni a különböző érceket is.

„- Felébresszük?”- kérdezte Szende, aki egyébként homoszexuális volt. Nem fontos információ a történet szempontjából, csak gondoltam megemlítem. Semmi bajom a melegekkel, tényleg. De azért nem engedem Szendét a bányában mögém állni. Én a nőket szeretem, a szexi, szakállas, szőrös talpú törpe nőket.

Vitattunk, vitatkoztunk, egész addig, míg egy hatalmas árnyék nem vetült ránk. Az árnyék megtörölte habzó száját és száraz véreres szemét, majd motyogott valamit, amit nem értettünk, mert még mindig a szerek hatása alatt volt. Azért megijedtünk. Ahogyan a nő is. Annyira megijedt tőlünk, hogy nekilendült, hogy kiugorjon az ablakon. Csak azt nem vette számításba, ebben a delíriumos félálomban, hogy ez egy törpe ház, így az történt, hogy a fejével betörte az ablakot, majd így is maradt. Kint a feje, bent a teste. Legalább felkelt az ágyunkról. Ennek örülve, úgy döntöttünk alszunk rá egyet, majd reggel eldöntjük hova ássuk ezt a szépséget.

Reggel arra keltem, hogy égett rántottaszag csapta meg az orromat. Én voltam az első, aki álmosan letipegett a lépcsőkön, közben szemrevételeztem a hiányzó ablakkeretet a szobánkból. Remélem megfáztam. Ahogyan leértem én, és a többi törpe a nyomomban azt láttuk, hogy az a szörnyeteg, aki tegnap este bedrogozva az ablakban töltötte az estét, épp reggelit próbál készíteni nekünk.

Én és a törpe kompánia azonnal odamentünk ehhez az állathoz, és minden kísérletét meghiúsítottuk arra nézve, hogy elrontsa azt a minimális kis étkünket is, ami van. De már késő volt, ez az idióta tyúk odaégette az utolsó tojásainkat is, így két választásunk maradt, vagy megesszük ezt a fekete szenet ami maradt belőle, vagy éhen halunk munka közben. Ami biztos, volt, hogy ezt a nőt likvidálni fogjuk.

Kitessékeltük a nőt, leszedtük róla Hapcit, aki már évek óta nem látott nőt, majd megettük a fekete szenet, ami jutott nekünk. Reméltük, hogy ez az utolsó, hogy erről a nőről hallunk. Természetesen egész munka közben hasmenésem volt, és kiderült, hogy meg is fáztam, hála a nőnek, ismét.

Újabb tizenkét órás műszak után hazaértünk, Kuka már megint eltűnt rejtélyes módon, de most nem is tért vissza. Ami jobban izgatott minket, hogy a nő ott feküdt ahol hagytuk, csak egy érdekesség volt, az, hogy mi nem fekve hagytuk, és nem is holtan akármennyire is szerettük volna.

Elkezdtük vizsgálgatni a testét össze vissza, mi történhetett, majd megállapítottuk, hogy több gyógyszert csent el tőlem, mint gondoltuk és az a maradék kinyírta a máját, majd őt. Biztos még rá is ivott. Tudor jelentette is azonnal, hogy eltűnt az összes vodkája az üveges szekrényből.

Amíg tanakodtunk mit csináljunk a testtel egy újabb óriás jelent meg ezúttal lovon. Mennyi az esélye annak, hogy kétszáz évig senki, majd két napon egymás után egyre tűnnek fel az emberek. Ez azonban egy hímnemű egyed volt. Szép ruhája volt, egy herceg lehetett.

„-Jaj ne, megöltétek őt!”- mondta és mint kiderült az egész egy felültetés volt, ugyanis a férfi megcsókolta a nőt és az –csoda- de felébredt tőle. Nos, tényleg csoda, mintha csak eljátszotta volna az egészet. A herceg hívott pár őrt, akik teljesen véletlenül ott lapultak a bokorban, mikor mi megöltük ezt a „nőt”. Bevittek mindanyiunkat a városba, hat törpét elítéltek testi sértésért, de mivel az én gyógyszereimről volt szó, ezért engem emberölés kísérletéért zártak be. Mikor próbáltuk megvédeni magunkat a bíróságon, a semmiből előkerült Kuka szétdarabolt hullája is.

Szemét dolog ez az igazságszolgáltatás.