Elég érdekes dolgot figyeltem meg magammal kapcsolatban, fejlődök és nem is akárhogyan, semmiképp sem egyszerűen. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, ahogyan nézzük, Magyarországon töltött utolsó évemben jött meg az önbizalmam, addig is volt persze, pillanatokra, vagy képmutatásként másoknak, de abban az utolsó évben éreztem először jól magam a bőrömben, először nem zavart, hogy kövér vagyok, először nem voltak gátlásaim semmivel, döntéseimet megfontoltan kezdtem el hozni és feladtam az addigi rögtönző életmódomat és tervezni kezdtem. Minden második este, egy éven keresztül lefutottam a rákos patakon át a Dunához, csak azért, hogy gyönyörködjek a naplementében és a budapesti esti fényekben, hogy gondolkodjak, hogy eddig mit értem el, mit szeretnék és mit fogok valószínűleg elérni. Úgy éreztem fordulóponthoz érkezett az életem és mostantól mindent könnyebben és lazábban fogok kezelni. Meg voltam békélve magammal, ami nagy dolog, sok ember egész életében nincs megelégedve magával, de én meg voltam. Hiányzik az a hely, a Dunapart. Egy frissen épített lakóház csoport volt ott, kisebb játszótér és szépen kialakított utak. Szerettem érezni, ahogyan a Duna mossa a lábamat, ahogyan megcsillan a naplemente a lassan kúszó víz tükrén. Szerettem a halk morajt, messze játszó gyerekek és a folyó hangját. Életemben először éreztem magam jól és teljesnek.
Aztán jöttek a hirtelen események, szeretett édesanyám részegen, józan eszét elvesztve semmilyen előzmény nélkül kidobott a házból, ahogyan azt már előtte sokszor megtette, azonban most volt egy mentőövem, az első ember akiben igazán bízhattam, ha baj van, nem csak barátnőm, de a legjobb barátom is egyszerre. Csilla.
Így már nem kellett visszakúsznom megalázkodva anyámhoz, aki reggelre vagy elfelejtette az egész dolgot, vagy még mindig azt hitte, hogy jogosan dobott ki engem az utcára.
Viszont, az igazat megvallva Csillához sem szívesen akartam költözi, ugyan már megvolt a terv, hogy kijövünk Angliába és akkor úgyis együtt kell laknunk, de próbáltam ezt húzni amennyire csak tudtam, friss volt a kapcsolatunk és nem tudtam hová tart, nem akartam ráerőltetni magam, de anyám késztetése feloldotta a gátlásaim.
Egy hónapig együtt laktunk még Magyarországon, aztán jött a nagy út, egyikőnk se tudta mi lesz, de bizakodtunk, reménykedtünk, hogy valami jó. Mindkettőnknek olyan nehézségekkel kellett szembenéznie, amit nem várt. Most csak a sajátommal foglalkoznék.
Az én feladatom volt az, hogy hirtelen egy új világban felnőjjek és felelősséget vállaljak, nem csak magamért, hanem Csilláért is meg a közös jövőnkért. Ez azonban nem volt olyan egyszerű. Először is teljesen visszatértem eredeti önbizalomhiányos önmagamhoz, ami annyi ideig tartott, hogy mr kezdtem kétségbe vonni, hogy én valaha magabiztos lettem volna. Másodszor megismertem a munka és kötelesség és felelősség világát, amelyben igazából élek, és míg amíg tanulsz, ezek szinte semmit nem mondanak neked, sőt az is lehet, hogy sose lesz súlya ezeknek a szavaknak a te szádból. Aki a szüleinél lakik még 20-30 évesen is, és folyamatos támogatást kap, az lehet, hogy sose ismeri meg ezt a vadállatot, és irigylem is, nagyon irigylem. Én olyan helyzetet vállaltam magamra, ahol nagyon gyorsan kellett felnőnöm, hogy tudjak érvényesülni, hirtelen rám zúdult minden, amit eddig én is csak úgy mondtam a levegőbe: felelősség, munka, kitartás. Egy év kellett, hozzá, hogy elkezdjek(!) egyáltalán felnőni, még mindig nem tartom teljesen felelősségvállaló felnőttnek magam, és lehet nem is leszek sose az 100%-osan.
Nem volt egyszerű, se rövid, de megtörtént, a rögös úton, amelyen visszarepített egy repülő, újra megtaláltam önmagam, újra magabiztos lettem, immár valamelyest felnőttként is, aki tudja mit csinál.Ma elmentem futni és újra éreztem azt az érzést, amit anno a Dunánál éreztem, teljes vagyok. Újra okosnak, viccesnek és jóképűnek éreztem magam, akármennyire viccesen is hangzik ez az egész, és most már nem csak magabiztos, hanem a magam ura vagyok, minden pozitívumával és negatívumával ennek. Innentől már csak előre vezet az út.
